O poema flui em
descrições factuais sobre o que o falante observa, pensa e sente acerca da
paisagem do arrabalde de uma cidade não nomeada, habitado majoritariamente pela
classe operária e ocupado por plantas industriais do segmento pesado – e que
não deixa de estampar a pobreza, baldia e carecente, extensível aos predicados
da própria noite em que submerso.
As inúmeras estrofes
do poema demarcam os saltos nos pontos de vista do observador, das instalações
de uma habitação à paisagem ao redor – em amplas e desoladas pinceladas –, do
esboço paisagístico à imagística dos desajustes sociais, e daí à evocação arrojada
e inspiradora para a continuidade da luta por um mundo melhor.
J.A.R. – H.C.
(1905-1937)
A mellékudvarból a
fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz
fenekén,
konyhánk már
homállyal teli.
Csönd, – lomhán
szinte lábrakap
s mászik a súroló
kefe;
fölötte egy kis
faldarab
azon tünődik, hulljon-e.
S olajos rongyokban
az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város
szélinél.
Megindul ingón át a
téren;
egy kevés holdat
gyújt, hogy égjen.
Mint az omladék, úgy
állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a
tömörebb sötét,
a csönd talapzata.
S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a
fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a
munka áll,
a gépek mogorván
szövik
szövőnők omló álmait.
S odébb, mint boltos
temető,
vasgyár, cementgyár,
csavargyár.
Visszhangzó családi
kripták.
A komor föltámadás
titkát
őrzik ezek az üzemek.
Egy macska kotor a
palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors
fényjelet, –
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.
Vonatfütty.
Nedvesség motoz a
homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.
Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy
elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska,
fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.
Romlott fényt hány a
korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng
a lámpa,
napszámos virraszt
egymaga.
Szundít a korcsmáros,
szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a
forradalmat.
Akár a hült érc,
merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a
szél,
nagy, lógó nyelve
vizet ér
és nyeli a vizet.
Szalmazsákok, mint
tutajok,
úsznak némán az éjjel
árján –
A raktár megfeneklett
bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet
álmodik
a vasöntő az ércformákba.
Minden nedves, minden
nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a
penész.
S amott a kopár
réteken
rongyok a rongyos
füveken
s papír. Hogy'
mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...
Nedves, tapadós
szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint
kötelen
foszló perkál s az
életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy
szenem,
füstölögj itt a
szívemen,
olvaszd ki bennem a
vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely
cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!
Az éj komoly, az éj
nehéz.
Alszom hát én is,
testvérek.
Ne üljön lelkünkre
szenvedés.
Ne csipje testünket
féreg.
1932
Subúrbio à noite
(Angela Suto: artista
húngara)
Noite no subúrbio
A luz, desde o
quintal, eleva
a sua rede, aos
poucos. Nossa
cozinha inunda-se de
trevas
como, nas águas, uma
fossa.
Silêncio: um escovão
se anima,
rasteja, ali, com
negligência.
E a lasca de parede,
acima,
hesita, cai-não-cai,
suspensa.
Nos céus, a noite
rota, cheia
de graxa, geme
embalde,
estanca e senta no
arrabalde.
Vacila praça afora.
Ateia
um pouco de luar –
candeia.
As fábricas lembram
ruínas
franzinas.
Mas, nessas,
produz-se treva mais
espessa:
a base do silêncio.
Luar penetra as tecelagens,
em feixe, pelas
várias janelas.
O brilho brando, nas
costelas
de seus teares, vira
fio.
E, assim que toda
faina para,
cada tear tece,
sombrio,
sonhos friáveis de
operárias.
Além: forja, oficina
e usina
são tumbas arqueadas.
Criptas
sonantes de famílias –
esta indústria toda
oculta o enigma
de uma ressurreição
funesta.
Um gato fuça junto à
cerca
e algum vigia toma,
crente,
brilhos fugazes por
espectros;
os dínamos, dorsos de
inseto,
reluzem friamente.
Silvo de trem.
Certa umidade apalpa
a sombra,
o tronco troncho que
já tomba
e, assim, condensa
o pó da estrada.
Entre o operário
murmurante
e o guarda, um
camarada
se esgueira com
folhas volantes.
Escuta feito um gato
esguio
e, como cão, fareja
avante:
a cada lâmpada, um desvio.
O bar vomita um
brilho podre
da boca, um charco da
janela
e a lâmpada se afoga
sobre
um diarista, a sós,
que vela.
Enquanto o dono dorme
ou cisma,
ele rosna à parede e,
embora
sua dor jorre escada
acima,
louva a revolução – e
chora.
As águas túrbidas do
rio
parecem metal frio.
O vento é um
vira-lata cuja
língua se alonga às
águas sujas
que bebe a fio.
Colchões de palha,
feito balsas,
navegam, mudos, noite
adentro.
Um armazém – barca
encalhada.
A forja – bote
couraçado.
O seu cadinho sonha,
em cada
molde, um fedelho
avermelhado.
Tudo se adensa, tudo
espera.
O mofo traça um mapa
enorme
dos territórios da
miséria.
Papéis e trapos, lá,
nos ermos
cujo gramado é roto e
enfermo,
rastejariam! – Mas
estagnam:
no meio-termo...
Teu vento imita, sujo
e pando,
lençóis imundos
farfalhando,
ó noite!
Tremes no céu como,
ao relento,
percal puído, e o
sofrimento
na vida, ó noite!
Noite dos pobres!
Rompe em hulha,
arde em meu coração,
fagulha,
derrete o ferro que
me habita,
forma bigorna firme,
estrita,
e um malho que
trabalhe, agora,
sobre o meu sabre da
vitória,
ó noite!
A noite é densa, a
noite é dura.
Durmo, também,
irmãos: é tarde.
Que as almas não
sofram agruras.
Que os vermes poupem
nossa carne.
Folhetim, 10.04.83.
Referências:
Em Húngaro
JÓZSEF, Attila. Külvárosi
éj. Disponível neste endereço. Acesso em: 25 jul.
2023.
Em Português
JÓZSEF, Attila. Noite
no subúrbio. Tradução de Nelson Ascher. In: SUZUKI JR., Matinas; ASCHER, Nelson
(Organizadores). Folhetim: poemas traduzidos. São Paulo, SP: Folha de
São Paulo, 1987. p. 131-133.
❁
Nenhum comentário:
Postar um comentário